Az álarcos belépője

T.S. Eliot: Il canto d'amore di J. Alfred Prufrock

2011-12-15T20:11:00.000-08:00

(a vers magyarul és olasz nyelven)

Il canto d'amore di J. Alfred Prufrock

S'io credesse che mia risposta fosse

A persona che mai tornasse al mondo,

Questa fiamma staria senza piů scosse.

Ma perciocché giammai di questa fondo

Non tornň vivo alcun, s'i' odo il vero,

Senza tema d'infamia ti rispondo.

Allora andiamo, tu ed io,
Quando la sera si stende contro il cielo
Come un paziente eterizzato disteso su una tavola;
Andiamo, per certe strade semideserte,
Mormoranti ricoveri
Di notti senza riposo in alberghi di passo a poco prezzo
E ristoranti pieni di segatura e gusci d'ostriche;
Strade che si succedono come un tedioso argomento
Con l'insidioso proposito
Di condurti a domande che opprimono...
Oh, non chiedere Ť Cosa? ť
Andiamo a fare la nostra visita.

Nella stanza le donne vanno e vengono
Parlando di Michelangelo.

La nebbia gialla che strofina la schiena contro i vetri,
Il fumo giallo che strofina il suo muso contro i vetri
Lambě con la sua lingua gli angoli della sera,
Indugiň sulle pozze stagnanti negli scoli,
Lasciň che gli cadesse sulla schiena la fuliggine che cade dai camini,
Scivolň sul terrazzo, spiccň un balzo improvviso,
E vedendo che era una soffice sera d'ottobre
S'arricciolň attorno alla casa, e si assopě.

E di sicuro ci sarŕ tempo
Per il fumo giallo che scivola lungo la strada
Strofinando la schiena contro i vetri;
Ci sarŕ tempo, ci sarŕ tempo
Per prepararti una faccia per incontrare le facce che incontri;
Ci sarŕ tempo per uccidere e creare,
E tempo per tutte le opere e i giorni delle mani
Che sollevano e lasciano cadere una domanda sul tuo piatto;
Tempo per te e tempo per me,
E tempo anche per cento indecisioni,
E per cento visioni e revisioni,
Prima di prendere un tč col pane abbrustolito

Nella stanza le donne vanno e vengono
Parlando di Michelangelo.

E di sicuro ci sarŕ tempo
Di chiedere, Ť Posso osare? ť e, Ť Posso osare? ť
Tempo di volgere il capo e scendere la scala,
Con una zona calva in mezzo ai miei capelli -
(Diranno: Ť Come diventano radi i suoi capelli! ť)
Con il mio abito per la mattina, con il colletto solido che arriva fino al mento,
Con la cravatta ricca e modesta, ma asseríta da un semplice spillo -
(Diranno: Ť Come gli son diventate sottili le gambe e le braccia! ť)
Oserň
Turbare l'universo?
In un attimo solo c'č tempo
Per decisioni e revisioni che un attimo solo invertirŕ

Perché giŕ tutte le ho conosciute, conosciute tutte: -
Ho conosciuto le sere, le mattine, i pomeriggi,
Ho misurato la mia vita con cucchiaini da caffč;
Conosco le voci che muoiono con un morente declino
Sotto la musica giunta da una stanza piů lontana.
Cosě, come potrei rischiare?
E ho conosciuto tutti gli occhi, conosciuti tutti -
Gli occhi che ti fissano in una frase formulata,
E quando sono formulato, appuntato a uno spillo,
Quando sono trafitto da uno spillo e mi dibatto sul muro
Come potrei allora cominciare
A sputar fuori tutti i mozziconi dei miei giorni e delle mie abitudini? .
Come potrei rischiare?
E ho giŕ conosciuto le braccia, conosciute tutte -
Le braccia ingioiellate e bianche e nude
(Ma alla luce di una lampada avvilite da una leggera peluria bruna!)
E' il profumo che viene da un vestito
Che mi fa divagare a questo modo?
Braccia appoggiate a un tavolo, o avvolte in uno scialle.
Potrei rischiare, allora?-
Come potrei cominciare?

. . . . . . . . . . . .

Direi, ho camminato al crepuscolo per strade strette
Ed ho osservato il fumo che sale dalle pipe
D'uomini solitari in maniche di camicia affacciati alle finestre?...

Avrei potuto essere un paio di ruvidi artigli
Che corrono sul fondo di mari silenziosi

. . . . . . . . . . . . .

E il pomeriggio, la sera, dorme cosě tranquillamente!
Lisciata da lunghe dita,
Addormentata... stanca... o gioca a fare la malata,
Sdraiata sul pavimento, qui fra te e me.
Potrei, dopo il tč e le paste e, i gelati,
Aver la forza di forzare il momento alla sua crisi?
Ma sebbene abbia pianto e digiunato, pianto e pregato,
Sebbene abbia visto il mio capo (che comincia un po' a perdere i capelli)
Portato su un vassoio,
lo non sono un profeta - e non ha molta importanza;
Ho visto vacillare il momento della mia grandezza,
E ho visto l'eterno Lacchč reggere il mio soprabito ghignando,
E a farla breve, ne ho avuto paura.

E ne sarebbe valsa la pena, dopo tutto,
Dopo le tazze, la marmellata e il tč,
E fra la porcellana e qualche chiacchiera
Fra te e me, ne sarebbe valsa la pena
D'affrontare il problema sorridendo,
Di comprimere tutto l'universo in una palla
E di farlo rotolare verso una domanda che opprime,
Di dire: Ť lo sono Lazzaro, vengo dal regno dei morti,
Torno per dirvi tutto, vi dirň tutto ť -
Se una, mettendole un cuscino accanto al capo,
Dicesse: Ť Non č per niente questo che volevo dire.
Non č questo, per niente. ť
E ne sarebbe valsa la pena, dopo tutto,
Ne sarebbe valsa la pena,
Dopo i tramonti e i cortili e le strade spruzzate di pioggia,
Dopo i romanzi, dopo le tazze da tč, dopo le gonne strascicate sul pavimento
E questo, e tante altre cose? -
E' impossibile dire ciň che intendo!
Ma come se una lanterna magica proiettasse il disegno dei nervi su uno schermo:
Ne sarebbe valsa la pena
Se una, accomodandosi un cuscino o togliendosi uno scialle,
E volgendosi verso la finestra, dicesse:
Ť Non č per niente questo,
Non č per niente questo che volevo dire. ť

. . . . . . . . . . .

No! lo non sono il Principe Amleto, né ero destinato ad esserlo;
Io sono un cortigiano, sono uno
Utile forse a ingrossare un corteo, a dar l'avvio a una scena o due,
Ad avvisare il principe; uno strumento facile, di certo,
Deferente, felice di mostrarsi utile,
Prudente, cauto, meticoloso;
Pieno di nobili sentenze, ma un po' ottuso;
Talvolta, in veritŕ, quasi ridicolo -
E quasi, a volte, il Buffone.

Divento vecchio... divento vecchio...
Porterň i pantaloni arrotolati in fondo.

Dividerň i miei capelli sulla nuca? Avrň il coraggio di mangiare una pesca?
Porterň pantaloni di flanella bianca, e camminerň sulla spiaggia.
Ho udito le sirene cantare l'una all'altra.

Non credo che canteranno per me.

Le ho viste al largo cavalcare l'onde
Pettinare la candida chioma dell'onde risospinte:
Quando il vento rigonfia l'acqua bianca e nera.

Ci siamo troppo attardati nelle camere del mare
Con le figlie del mare incoronate d'alghe rosse e brune
Finché le voci umane ci svegliano, e anneghiamo.

forrás: http://www.la-poesia.it/stranieri/inglesi/americani/eliot/TSE_indice.htm

... most itt van az alábbi vers például. az éjszaka közepén találtam rá, és rájöttem, mi hiányzik nekem a boldogsághoz. hogy a fölfedezés eufóriájában nem törődve semmi mással, megrázhassam a mellettem szuszogót, hogy te jó isten, hallgasd csak, hogy minek örülök éppen! /ebből is látszik, panaszra semmi okom, és tulajdonképen örülhetek ennek a hiánynak, mert gyönyör ez inkább, mint kín/ öt óra van, megittam az első kávét, és a vers még mindig jó.

T. S. Eliot: J. ALFRED PRUFROCK SZERELMES ÉNEKE

(Ford. Kálnoky László)

Induljunk el, te meg én,
Ha már kiterült az éj a város egén,
Mint az elkábított beteg a műtőn;
Menjünk a félüres utcákon át,
Hol olcsó szállodák
Barlangjába hív a kalandos éj,
Kocsmák fűrészporán osztrigahéj:
Az utcák: összekapcsolódó szürke érvek,
Rejtett céllal kísérnek.
S a nyomasztó kérdés felé vezetnek...
Feleletet rá ne keressél.
Menjünk, mert kezdődik az estély.

A teremben sétálgatnak a ladyk,
És Michelangelót dicsérik.

A sárga köd háta az ablakot súrolja,
Ablaktáblákhoz ér a sárga füstnek orra,
Mely az est zugaiba ölti nyelvét,
És imbolyogva száll el a csatorna
Pocsolyái fölött, s kémények korma hull rá;
Elsiklik a terasz mellett, és a derült
Október-éjszakát látva körülkarolja
A házat, és legott álomba szenderül.

Eljön majd ideje
Az utcán végigsikló sárga ködnek,
Mely hátát ablakokhoz dörgöli;
Lesz rá idő, lesz rá idő,
Hogy készítsd arcodat, s más arcok meg ne lepjék;
Alkotnod és pusztítanod lehet még,
Bőven marad idejük a kezeknek,
Hogy a nagy kérdést tányérodra vessék;
Lesz időm s időd tehát
Százszor megingani, és lesz időnk ezernyi
Ábrándra, s álmainkat józanul szemügyre venni,
Amíg kétszersültet kapunk, s hozzá teát.

A teremben sétálgatnak a ladyk,
És Michelangelót dicsérik.

Lesz arra majd időm,
Hogy megfontoljam: "Merjek, vagy ne merjek?",
Hogy megforduljak, s a lépcsőn lemenjek
Tonzúrájával gyér hajú fejemnek --
(Megjegyzik: "Haja megritkult fején!")
Zsakettem jól szabott, gallérom tiszta és kemény,
Nyakkendőm nem hivalkodó, ízléses tű tartja helyén --
(Megjegyzik: "Pipaszárlábú szegény!")
Vakmerőn
A mindenséget ostromoljam?
Egy perc elég idő, hogy
Döntés, majd ellenérv szülessék és omoljon.

Mert régen ismerős, mind ismerős nekem
A reggel, délután s az alkonyat.
Kávéskanalanként mértem ki életem,
És ismerek halódó hangokat,
Messzi teremből szűrődő zenét.
Hát merhetek-e még?

S hogy merjek, ha a sok szem mind előjön újra,
S kész meghatározás-hálóját rám veti?
Ha én magam vagyok a tű hegyére szúrva,
S vonaglom a falon, kínban csapkodva még ott,
Szám hogy köphesse ki
A tettek és napok gyűjtötte váladékot?
S hogyan kezdjek neki?

S minden kart ismerek, karjait mind a nőknek,
Ékszerrel díszesen, fehérnek, meztelennek,
(Lámpafényben barnás pihéik megjelennek!)
Bőrükről száll a parfőm,
Azért olyan zavart főm,
Ha karfán nyugszanak, vagy sállal bíbelődnek.
Így hát merhetek-e?
S hogyan kezdjek bele?

. . . . .

Elmondjam azt, hogy alkonyatkor mennyit kóboroltam
Szűk utcákban? Ingujjas emberek könyököltek az ablakokban.
Elnéztem, mily magányosak, míg pipájukból szürke füst kerengett...
Bár rák volnék, és fúrhatná ki két
Érdes ollóm a tenger fenekét!

. . . . .

Nézd, a délután s az este mily szelíden szunnyad el!
Karcsú ujjak becézik, szendereg,
Unatkozik... megjátssza, hogy beteg,
Elnyúlva hever mellettünk a padlón.
Túl a teán, a fagylalton, a süteményeken,
A pillanatot végsőkig feszíthetem?
S bár sírtam, böjtöltem, és könyörögtem,
S láttam, amint tálon hozták fejem,
(Félkopasz volt e fő),
Mégsem vagyok próféta -- üsse kő!
Nagyságom pillanata lobogva szemembe ötlött,
S láttam az égi lakájt, vigyorogva tartotta elém a felöltőt.

Egyszóval, megijedtem.

S érdemes volna mindezek után,
Túl a narancsízen, a boron, teán,
Csevegve régimódi porcelán
Között, mi tette volna érdemessé,
A témát egy mosollyal vágni ketté,
A nyomasztó kérdés felé gurítva el
A mindenségből gyúrt kicsiny golyót,
Mondván: "Lázár vagyok, aki a sírüregből
Kikelt, hozzád beszél, mindenre megfelel" --
Ha valaki a pamlagon hanyatt dől,
És szól: "Egyáltalán nem így képzeltem el,
Nem így képzeltem el."

S érdemes volna mindezek után,
Lenne értelme még,
Alkonyatok, kis kertek és frissen locsolt utcák után.
Túl a regényeken, teáscsészéken és a padlót végigsöprő sleppeken,
S túl annyi mindenen még? --
Amire gondolok, hiába magyarázom!
De mintha bűvös lámpa szőne mintát idegrostjaimból a vásznon:
Érdemes volna, hogyha valaki,
Míg sálját igazítja, vagy pamlagon hever,
Félrenézve azt mondaná:
"Nem így képzeltem el,
Egyáltalán nem így képzeltem el."

. . . . .

Nem! Nem vagyok Hamlet királyfi, nem is törekszem erre;
Talán kíséretéből egy udvaronc lehetnék,
A kifejlet felé gördítve a cselekményt,
Eszköz csupán; ha kell, tanácsot ont,
Boldog, ha szükség van szolgálatára,
Előrelátó, furfangos, de gyáva;
Bár mindig kész magvas szentenciákra,
Kissé buta, a kacagást kiváltja --
S néha majdnem a Bolond.

Már nem vagyok a hajdani...
Nadrágom szárát ezután fölhajtva fogom hordani.
Válasszam a hajam fülemnél? Szabad barackot ennem,
S fehér flanellruhában a tengerpartra mennem?
Hallgattam a sziréneket, egymást hívták, nem engem.

Úgy hiszem, nékem már nem énekelnek.

Láttam a hullámok hátán vágtatni őket,
Fésülték a habok szétkuszált üstökét,
A szél fújt, és a víz fehér lett, majd sötét.

Álmunkban láttuk a tenger alatti termet,
A sellőket, akik rőt koszorúkat adtak,
S megfulladunk, ha majd emberek hívogatnak.

November-vég

2011-11-13T22:09:00.000-08:00

Már unt az őszi

pompa. Karnevál-másnap,

kihűlt vágyak. Szag.

Elköszönések ideje

2011-09-20T23:02:00.000-07:00

félve vágyott vég

ölbe bújt késő nyári

kesernyés béke

Őszi kép

2011-09-11T23:22:00.000-07:00

figyeltem a fiút

barna volt

szép szemű szelíd

ilyenről ábrándoznak

fiatal lányok

asszonyok is

gondolnak rájuk

ősszel vonatra várva

amikor áll az idő

és szabadon jár

elmúlt testeken

a gondolat

csak emlékeznek

érzelmek nélkül

hidegen

hideg férfiakra

gondolnak

akik régebben

ilyenek voltak

mint ez itt

Volna még?

2011-08-24T03:43:00.000-07:00

Ez a nyár itt nem kedvezett a verselésnek, de a vers vagy jön, vagy nem, ha nem, akkor nem kell foglalkozni vele, erőszakkal minek? A régieket, akit érdekel, megtalálja ezen az oldalon. Sok szeretettel azoknak, akik még mindig visszajárnak, egy vendégvers:

Kányádi Sándor: Volna még

pedig volna még

volna még valami

mondanivalóm

a nyíló nárcisz-

mezőkről például

az alkonyi szélben

riadtan lobogó

hegyi füvekről

a hegyekről a folyókról

égről földről

a tengerekről

az óceánok alatt

vergődő tűzhányókról

a szerelem végtelen

napéjegyenlőségeiről

amikor az idő is

ellankad mint a patak

ha szomját oltja

benne a szarvas

egyszóval kettőnk

dolgáról az emberiség

nevében volna még

talán volna még

Tudathasadás

2011-08-05T02:58:00.000-07:00

Végignézem, hogy

óvatos-szelíden öl

ki magából: ő

aki életre

hívott! És én, az unott,

hagyom, élvezze

csak a megsemmisülést!

Teste nem érző burok.

A kaktusz virága

2011-07-11T07:18:00.000-07:00

Vers helyett most ezt az idei nyár minden kedvesének, drágájának, imádni való egyetlenjének. És most akkor nyári szünet, szeptemberig!

Jasmin blogja: http://romantik-seelchen.blogspot.com/

die Rose......

D ie unschuldige Rose
Sprechen wir nicht von dir.
Du bist deiner Natur nach unaussprechlich.
Andere Blumen schmücken die Tafel,
du verklärst sie.
Man stellt dich in eine Vase -
und schon wandelt sich alles:
es ist vielleicht die gleiche Vase Melodie,
aber gesungen von einem Engel.

Rilke, Rainer Maria (1875-1926)

... és ez is:

http://le-monde-de-catherine.blogspot.com/

Jelen - Ora

2011-06-19T23:05:00.000-07:00

a lényeget valaki

elvakarta

seb lett és nőtt

a nappal és éjjel szőtte

anyag alatt

hízott

levakarhatatlanná

öregedett az érdes var

lúdbőrös mintáival

nem lehetett kikerülni

a találgatást

mi lesz ha

véres száját eltátva

többet akar

hófehér vásznainknál

Il cielo capovolto (Ultimo canto di Saffo) - Roberto Vecchioni

2011-05-28T22:27:00.000-07:00

A gondolatok szabad szárnyalásáról beszélgettünk, arról, hogy milyen csodálatos: ha fölnéz az ember az égre, közte és a végtelen között semmi sincsen! Belakni magunkkal a teret, szétáradni szabadon, érezni, a végtelen egyik pontja az a középpont, amiből a mi gondolatunk indul el. Félelmetes, hogy sehol sincs kapaszkodó. És milyen különös, hogy ennek tudatában is, és ennek ellenére bátran merünk széttárt karral és fölemelt arccal az égre nevetni!

Nel Cielo Alto -- vasárnapi blogjárat

http://www.lyricsmusica.it/roberto-vecchioni/il-cielo-capovolto-(ultimo-canto-di-saffo)-testi.html

Che ne sarà di me e di te,
che ne sarà di noi?
L'orlo del tuo vestito,
un'unghia di un tuo dito,
l'ora che te ne vai...
Che ne sarà domani, dopodomani
e poi per sempre?
Mi tremerà la mano
passandola sul seno,
cifra degli anni miei...

A chi darai la bocca, il fiato,
le piccole ferite,
gli occhi che fanno festa,
la musica che resta
e che non canterai?
E dove guarderò la notte,
seppellita nel mare?
Mi sentirò morire
dovendo immaginare
con chi sei...

Gli uomini son come il mare:
l'azzurro capovolto
che riflette il cielo;
sognano di navigare,
ma non è vero.
Scrivimi da un altro amore,
e per le lacrime
che avrai negli occhi chiusi,
guardami: ti lascio un fiore
d'immaginari sorrisi.

Che ne sarà di me e di te,
che ne sarà di noi?
Vorrei essere l'ombra
l'ombra di chi ti guarda
e si addormenta in te;
da piccola ho sognato un uomo
che mi portava via,
e in quest'isola stretta
lo sognai così in fretta
che era passato già!

Avrei voluto avere grandi mani,
mani da soldato:
stringerti così forte
da sfiorare la morte
e poi tornare qui;
avrei voluto far l'amore
come farebbe un uomo,
ma con la tenerezza,
l'incerta timidezza
che abbiamo solo noi...

Gli uomini, continua attesa,
e disperata rabbia
di copiare il cielo;
rompere qualunque cosa,
se non è loro!
Scrivimi da un altro amore:
le tue parole
sembreranno nella sera
come l'ultimo bacio
dalla tua bocca leggera.

(Roberto Vecchioni)

(Forrás: http://poetandoinsieme.splinder.com/post/18284346/il-cielo-capovolto-ultimo-canto-di-saffo)

Il cielo capovolto è un album di Roberto Vecchioni, pubblicato nel 1995 dall'etichetta discografica EMI.

Sylvia Plath

2011-04-25T07:59:00.000-07:00

„Hogy a sebeimet megnézd, ára van,

Hogy a szívem hallgatod –

Működik maga.

És ára van, nagyon nagy ára van,

Hogy belőlem szó jut, érintés

Vagy vércsepp” (Sylvia Plath)

"Per spiare le mie cicatrici,c'e' un prezzo da pagare
per auscultare il mio cuore

Eh sì, batte.

E c'è un prezzo, un prezzo molto caro,

Per una toccatina, una parola,

O un po' del mio sangue" (Sylvia Plath)

Csapdában -/ intrappolati

2011-04-03T12:24:00.000-07:00

elmérgesedett seb

vérző hasadék

és rajta egyre nő

az eltakaró

rongyrakás

de eltömni reménytelen

már akkora a felület

mélyről buzog a forrás

szörnyeket táplál

a csorgó förtelem

elmennék

ide nincs közöm

késő a hárítás

süketek bámulnak

fekete tükrökön

sokszorozódom

csak egyszer indulnék el

nem enged súlyúk

százszor maradok

meghalnék nélküle

veszve a vérző sebbe

vagy mint a kő

hajnalra hidegtől repedve

ő is lehajol

figyel a neszre

hajszálnyi ér a titok

majd eljön és lemos

és lemos

marad a vasfogakon

egy cseppje

Búcsúzás(ok) - addio

2011-03-30T11:43:00.000-07:00

(B.J.-nek)

A tűztövisek

Sora véráztatta nyár

Rigóhangtalan

Hull a fonnyadó termés

Tél öle feketén takar

Fehér gallér fojt

Ismeretlen madárból

Hang hull és tollak

Majd lesz ott állomás is

Vállunkon vagy talp alatt

Mit rongy takar el

Kit álma von rejt végleg

Puha öl mélyén

Piros bogyók csorgó vér

Serken az ősz friss sebén

Még látom tűnő

Nyár Deák-terén sírni

Nincs évszak vissza

Ősz vérén lépek utána

Léptem lassú láng issza

Télvég a versben, végre tavasz! - primavera finalmente!

2011-03-21T22:06:00.000-07:00

Kilátás az ablakomból

1.

Lándzsák bújnak ki

a jégaljú földből. Zöld

kiáltás töri

a felszíni, cammogó

barnát. Jövünk, szól a fű. 

2.

Egy csöpp a fűszál

hegyéről: megmutatja

az érkezőt, és

engem, aki idevárja.

Földre hajtom homlokom.

Ajándékvers narancssárgában / "e penso a te"

2011-03-11T12:24:00.000-08:00

Hírmondója vagy,

ha borús is most, ez az:

mégis a tavasz!

Árnyékok és Ho dormito con te tutta la notte - Pablo Neruda

2011-03-06T12:31:00.000-08:00

Játék a végzettel. A szakadékra vetült árnyakat mi menti meg? Egy felhő.

Szerelem és háború:

http://filomena60.blogspot.com/2011/03/gyozelmek-es-veresegek-ideje.html

Belülről halott

2011-03-05T21:23:00.000-08:00

Könnyű ráfogni

Múmia és él

Arcba vágott kés

Nem hagy vérnyomot

Itt hagyja nekem

Az éjjel útját

Látszólag alszik

Átvert mosolyog

Látom arcát még

Vérre váró rés

Tátong hajnalig

Szemem szemet lop

Magam takarom

Mégis kiszorít

Feketült férce

Bőrömben az ér

Március elseje

2011-03-01T11:04:00.000-08:00

Március

Résnyire nyitott

ajtón szürke galambok

szöknek égbe.

Röptük a tavasz

első, könnyű szépe, és

ébren álmodás.

Az álarcos belépője - (la maschera...)

2011-02-12T21:21:00.000-08:00

Az álarcos belépője

Tudtam, hogy eljön:

várakozás nélküli

jelenlétemből

ki sem lépve, percre sem,

tettem a dolgom, amit.

Hó olvadása

jelzi jöttét, rothadás

alól kilépő

táncos, ki elvarázsol:

értelmetlennek tűnik.

Úgy hajol hozzám,

hogy elhiszem, van nap ott,

ahonnét jön a

nem kért szánalom, és majd

fénybe önt tűnőben is.

A múlt felől ér,

és elhagy a jövőre

nyíló ajtón. Nem

hozott semmit, az álarc

alatt viszi el arcom.

Szádból hívja a

bomló szirmú virágot:

öklendezd föl a

szerelem árulását!

Kimondva megsemmisül.

Fogja kezem, már

idegen árnyék után

fut velem. Követ

kettőnk egybeforrt mása:

nehezék a múlt nekem.

Szirmot bont, álmos,

kényes arca fénylőn von

magához mosolyt.

Fázom, öle síkság, vagy

mező, hol nincs rejtő lomb.

Ártatlannak hisz.

Megvár, levenné arcom,

látni, hogy mit takar

a tükrök mása: igaz

vagy vakuló álom van ott?

Rozsdával bevon,

vagy zöldes penésszel,

ágyat készít el,

hol halálod ölel meg,

vagy akit már nem akarsz.

(nfde)

A halott asszony -- La donna morta

2011-02-06T10:48:00.000-08:00

Miért volna itt

bármi is öröklétű?

Próbálom a

szavakat, ide illik

mind a sorba: romlanak.

Visszapusztulok,

fájjon, legyen elmúló

kín ott, ahol a

nem sejtett csahol, bont le

csontig, lop el magamból.

Ott van a körmöm

alatt, ami még menthető:

sebet takar. Vés

ki a húsból, véremet

fogyasztva él bűntelen.

Tűr a test, holttá

tesz múltat, újraírva

öli a jelent.

Rejtekemből figyelem

őt: idegen. Ír velem.

(A romlás vörös

virága nyílt ki öled

sápadt melegén,

bontott szirmot, mérgező

nedveket túlcsordítva.

Emlékeztél egy

régi jósra: amint

tenyered tüzét

érintette, otthagyott

szótlan. Ő már tudta.

Másféle álom

súlyos karja fogott át

azóta, szorított

magához. Bújtál, hitted,

még van menekvés. Mától

szétrobbant méhed

cipeled, és csikorog

fogaid között

a pénz: téged ingyen is

átvisz a révész, tudod.)

(nfde)

A költészet határtalansága -- sauvage27 -- Margherita Guidacci

2011-02-04T21:11:00.000-08:00

A vers sokkal kevésbé zárja be magát a nyelvi határok közé, mint a próza. Számomra az alábbi vers is ezt példázta.

"Sono un poeta: una farfalla, un essere
delicato, con ali.
Se le strappate, mi torcerò nella terra,
ma non per questo potrò diventare
una lieta e disciplinata formica."

Margherita Guidacci
Italia (1921 - 1992)

Szeretnék egy fekete macskát - Volevo Un Gatto Nero

2011-02-02T11:49:00.000-08:00

Tudom, ma a medvét várta mindenki, hogy lesz-e árnyéka? Én csak a macskával jövök - ismét. Komolyság helyett egy ki vidámság: tehát lássuk a ... macskát!

Vízbe fulladt verssorok

2011-01-29T23:11:00.000-08:00

Egy vers a víz aljáról hív. Ha ráhajolsz az eget tükröző felszínre, arcod tolakszik a vers és a megírás vágya közé. Már nem akarod leírni a verset. Nézel a vízi másra. Ötven éve ezt hordod magadon! Arcod az, vagy csak az álarc mered vissza ijedten? A fáról fagyos kéregdarab perdül, vízre vetődik. Gyűrűk futnak a partig.

(nfde)

Prever - Questo amore és Paris at night

2011-01-26T10:45:00.000-08:00

Jacques Prévert: Paris at night

Az éjszakában sorra sercen három gyufaszál

Az első hogy jól lássam arcodat

A második hogy lássam szemedet

A harmadik hogy lássam jól az ajkadat

s hogy emlékezzem is minderre kell a vaksötét

Mikor ölelve borulok föléd

Gereblyés László fordítása

Prever

2011-01-26T08:18:00.000-08:00

Jacques Prévert - Hogyan fessünk madarat? 

Per fare il ritratto di un uccello

Fessünk először egy kalitkát,
az ajtaját szélesre tárva,
s fessünk aztán
valami kedveset,
valami egyszerűt,
valami szépet,
valamit, ami hasznos
a kismadár szemének,
s támasszuk aztán egy fának a vásznat
egy kertben,
egy erdőben,
vagy egy rengetegben,
s rejtőzzünk a fa mögé semmit se szólva,
sőt mozdulatlan.
Néha gyorsan odajön egy madár,
de olykor hosszú évek is elmúlnak,
míg elhatározza magát, hogy leszáll.
Ne veszítsük el a türelmünk,
várjunk, merengjünk.
Várjunk, ha kell, éveken át,
száz év nem a világ,
hogy gyorsan vagy lassan jön-e meg a madár,
nincs semmi összefüggésben vele,
hogy lesz-e a képnek majd sikere.
Amikor megjön a madár,
- ha megjön a madár -
mélységes csendben legyünk,
várjuk meg, amíg a kalitkába belép,
s bent van, ha már besétált egyszer,
zárjuk be ajtaját gyorsan az ecsettel.
Aztán tüntessünk el minden rácsot vigyázva,
nehogy egy csöpp is hulljon a madárra.
Fessünk aztán egy tündéri szép fát,
s a legszebb ágat
válasszuk a madárnak.
Fessük meg a zöld lombokat, a borzoló szelet,
a napban táncoló porszemeket,
a fű bogarainak zsivaját a nyári melegben,
s várjuk meg, amíg a madár dalolni kezd önfeledten.
Ha nem dalolna a madár,
rossz jel volna, azt mutatná meg - óóó -
hogy a kép rossz, csapnivaló.
De jó jel az, ha a csőre dalra rebben.
Akkor egy tollat a gyerek
a madár szárnyából gondosan kitéphet,
s aláírhatja vele boldogan
a képet!

(Végh György fordítása)

Prever, Sjeti se Barbara

2011-01-21T11:06:00.000-08:00

Szenvedély - essere in balia di una passione

2011-01-19T06:46:00.000-08:00

Öledbe sodor,

ha akarod idegen

leszek közben. Ne

hagyj pókhálós lomban

töpörödni, tűzben

született démont!

Vakon szállni, mint bagoly

a túl korán jött,

hajnali fényben: veszni

a világosban, sorsom?

(nfde)

Kishegyes - http://kertkapu.blogspot.com/ - il mio villaggio natale

Köszönöm a látogatást - Grazie della vizita!

Döntetlen

2011-01-18T07:31:00.000-08:00

A vén halál úgy

húzódik hozzám közel

időm lopva, hogy

észrevétlen fogyok el.

Ő engem, én becsapom őt:

már nem lesz miről

lopni az emberidőt,

a magában mit 

sem érő, nélkülem nem 

létező múltat és jövőt.

(nfde)

Elvarázslat - Magia

2011-01-14T07:51:00.000-08:00

Mint vásott kölyköt,

kit elvert az anyja,

vigasztal a diós kert

csendje, magánya.

Valami hullik a fákról,

lassan pereg,

hernyók rágnak, rágnak,

és a föld remeg, mert

belép a képbe a mese óriása,

lépte tarol,

fákat dönt járása,

jön felém, már karol,

majd emel, feldob,

lendít az égig.

Ezer rémült hernyó

nézi félszemet végig,

lódul a hinta,

hol le, hol magasra,

a fent láttat

hegyekre, havasra,

és már tetszik a játék,

messzire szállnék,

de a pillanat roppan,

oda az ajándék, tűnik az óriás,

szűnik a mesekép,

oda a varázslat,

de a való is messze még,

és csak lebegek, lengek

fönt és lent között,

embernek halott,

angyalnak kilökött:

elfelejtett létezés.

(nfde)

hazafelé - verso casa

2011-01-13T12:24:00.000-08:00

elvérzik gyertyám

a csendbe hajol

kapuk csukódnak

te nem bújhatol

lehetsz te az első

vagy utoljára maradsz

de meghalsz még is

elhagy a gondolat

kezedre csorog majd

egy fehér gyertyafolt

fehér vér a lángtól

nézed a láng vagyok

(nfde)

Hiábavalóság - Vanita

2011-01-12T00:28:00.000-08:00

http://fruzsina-fruzsi.blogspot.com/2011/01/legyetek-jok-ha-tudtok-vanita-di-vanita.html

Találka délután négykor

2011-01-09T07:50:00.000-08:00

Délután négykor

Nem mertem sokáig nyomni a csengőt,

nehogy a szomszéd kíváncsian kilépjen a teraszra,

és alvástól égnek álló haját igazgatva

bámuljon lefelé, és kérdéseket fogalmazzon:

ki volt ez a nő már megint nálad,

és miért csak hozzád járnak,

hozzá pedig nem néz be soha senki?

Nők és macska: http://rosablogcom.blogspot.com/2011/01/foto-antiche-con-gatti.html

(Appuntamento alle quattro del pomeriggio)

Tavaszi szél, Queen, 1986 Budapest

2011-01-07T04:07:00.000-08:00

Téli depresszió

2011-01-04T22:17:00.000-08:00

Vérem vitte

a tél fehére. Tavasz

se talál meg így..

(nfde)

Derű

2011-01-02T12:24:00.000-08:00

Éjfélre az

asztalon

csak mezítlábas

angyalom táncol.

Kihűlt ételeket

kerülget,

mosolygok:

hagyom.

(nfde)

Boldog Új Évet mindenkinek! Buon anno a tutti :-)

2010-12-30T21:05:00.000-08:00

Csábító

Ahogy a verset

súgja forró szája és

az szívedhez ér,

asszonyok vágya

sodorhat így el, mint a

nem várt szenvedély.

(nfde)

Ravatalnál

2010-12-29T06:22:00.000-08:00

Sokáig nézve

a halott arcát, nem jött

szájára a szó:

a halál nem volt

kimondható. Sehol se

volt ő, csak a teste

foglalt el helyet:

üres edényben már se

halál, se élet.

A Semmi arca

2010-12-27T10:30:00.000-08:00

Erőm egyszer összegyűlt,

letéptem a maszkot:

hitem végleg megrendült,

nem volt mögötte arcom.

(nfde)

Az Álarcos belép a képbe

2010-12-24T23:53:00.000-08:00

Egy vendégképhez egy rövid vers -- utolsó utáni haiku (vagy mi).

( A képet ide kattintva láthatod!) 

Futás, fehéren.

Előlem? Már tőlem el?

Fagyott vérnyomok.

(nfde)

Karácsony és Az indián napja

2010-12-23T22:32:00.000-08:00

Boldog Karácsonyt! Nem éppen karácsonyhoz illő ajánlómmal azokra gondolok, akik már kicsit belefáradtak az angyalkás, csillámporos várakozásba, és esetleg kényszerű, vagy önként választott magányukban nem bánják, ha itt most mást olvashatnak. Egy kattintás az alábbi részletre, de csak ha idő van, elég:

"Itt volt? Vagy nem? Mindenféle rémálmok keverednek mindenféle valóságossággal. Ki tud eligazodni itt? Eddig vagy szabad, mondják, miféle ez a szabadság? Eddig? Azután legyint egyet az ember, és elindul befelé, másféle rezervátumot rendez be magának. Befogja a száját, hallgat, keskeny vonal a szája. Kinek jut arról eszébe a csók?"

Visszanéző/Leltár

2010-12-23T09:15:00.000-08:00

Nincs hiány, mi ne fogna körül,

Test és a lélek folyton követel.

Amit adtam, csak magamnak adtam,

Loptam másoktól magamnak,

És most a sokból semmi sincsen.

(nfde)

Csalogató, ide-oda

2010-12-21T21:42:00.000-08:00

A link: PI NK

Fénykép - A nő

2010-12-20T08:21:00.000-08:00

Az öregasszony

úgy áll félúton, tél és

tükör között, mint

riadt madár a

tavalyi fészek kusza

gallyait nézve:

ki volt, ki ezt a

mérhetetlen pusztítást

tette, mi végre?

Fénykép - A férfi

2010-12-18T22:25:00.000-08:00

Úgy állt az öreg,

hogy mögötte a téli

kert lett a díszlet.

Nem szándékos a

beállítás, és ha jobban

megnézem a képet,

nincs is ott külön

kert és külön ember: csak

tél van, enyészet.

(nfde)

Ősz, fiú, vonat - asszonyok visszanézőben

2010-12-16T00:53:00.000-08:00

un bel pezzo di ragazzo

per i suoi begli occhi

A vers egy elfogott hangulat, rögzített pillanat. Egy hosszú történet előadása néhány sorban. Saját verseim közül talán ezt az egyet nem törölném végleg. Miért? Mert ez egy regény tartalmát őrzi, és az sem baj, ha azt egyedül én tudom, mi van benne. Mindenkinek mást ad, de ha semmit - attól még én kedvelem. És majd megírom prózában - egyszer. Íme a versem:

őszi kép

figyeltem a fiút

barna volt

szép szemű szelíd

ilyenről ábrándoznak

fiatal lányok

asszonyok is

gondolnak rájuk

ősszel vonatra várva

amikor áll az idő

és szabadon jár

elmúlt testeken

a gondolat

csak emlékeznek

érzelmek nélkül

hidegen

hideg férfiakra

gondolnak

akik régebben

ilyenek voltak

mint ez itt

(nfde)

Kérdés

2010-12-14T11:09:00.000-08:00

Föltettem a kérdést
rögtön a kezdetben,
először
a kezemmel a kezedben,
vagy már ezelőtt,
amikor megláttalak,
mert leomoltak köztünk a falak,
de lehet, hogy még előbb,
amikor név és alak
lettél, mert elgondoltalak.
Teveled bennem
lehet-e nélküled lennem?

(Sáfrány Attila verse)

(alapkérdés)

2010-12-14T03:40:00.000-08:00

Mi fontosabb itt,

mint megérteni, mi ez:

türelmetlenül

élni ebben a

testben, időben, térben

és verset írni,

miközben kicsit

odébb már másmilyen

vonzás és esély.

(nfde)

Attila F. Balázs: THE CRUMBLED TOWN

2010-12-14T03:30:00.001-08:00

Rose gialle - Sárga rózsa, de most Koncz Zsuzsa rózsája:

2010-12-13T13:21:00.000-08:00

Tudom, december van. Az egész világ karácsonyi díszben, ezt is tudom. De nekem nem megy. Maradok még a rózsánál, mert megtehetem, mert tetszik, mert szeszély, mert hiszti.

(F) Ruzsinka - bejegyzés

2010-12-13T02:16:00.000-08:00

http://fruzsina-fruzsi.blogspot.com/2010/12/az-ertelmetlensegrol.html

Abban a pillanatban, amikor elválasztottam a szárától, mindent elfelejtettem, amit eddig a rózsához kapcsoltam, amit a rózsáról tudtam. Igazából nem is volt az olyan sok. Kétszáz kattintás a fényképezőgéppel, kétszáz pillanat a halottról. - Jó, jó, de miért nem választottál egy szebbet, fényesebbet, feszesebbet, frissebbet? - kérdezte a férfi, aki szerint úgy látszik, egy tél hidegétől dermedt, kései rózsa igazából már nem is a fajtájának megfelelő képviselője ahhoz, hogy kétszáz kép készüljön róla. - És különben sincs semmi értelme - tette még hozzá. Pontosan tíz éve tudom biztosan, hogy semminek sincs értelme. Akkor nem haltam bele a fölismerésbe, pedig megrázott. Később megszokja az ember, el is felejti néha, de ha eszébe jut, már nem megy el a kedve. És olyankor önfeledten tesz mindent, mi elsőre teljesen értelmetlennek tűnik. Kétszáz fotót egy fagysebes rózsáról. Például.

Meglepetés Olaszországból:

2010-12-12T21:43:00.000-08:00

http://rosablogcom.blogspot.com/2010/12/sorpresina.html

GRAZIE!

Rózsa, vers, Rilke

2010-12-10T06:23:00.000-08:00

"Nézd e rózsát íróasztalomon;
ha rajta fény oly félénk nem remegne
mint rajtad: nem lehetne helye itt."

(Rekviem - Egy barátnőm emlékére - Szabó Ede fordítása)

Sándor Márai e Napoli: il sapore amaro della libertà - Trailer

2010-12-08T07:24:00.000-08:00

Inkább másoktól olvasok, mint írok:

2010-11-13T09:30:00.000-08:00

http://www.terebess.hu/haiku/quasimodo.html

Rainer Maria Rilke: Aufgang oder Untergang

2010-10-22T13:35:00.001-07:00

Őszi nap/Herbsttag

2010-09-24T04:55:00.000-07:00

Az elmúlt tizenkét évből, ha nagyon nagyvonalú akarok lenni, akkor is csak hónapok jutottak a versekre. Azok is inkább csak az első évben.
Sáfrány Attila első és részletes véleményezésében a verseimmel kapcsolatban kiemelte azt, ami jó, tapintatosan elhallgatva azokat a dolgokat, amiket inkább lenyesendőnek tartott - később megírta az előszót is hozzájuk. Bizonyára azt gondolta, majd az idő megoldja a megoldani valókat, már ha maradok a versnél.

Nem csak Sáfránynak, Pressburger Csabának is elküldtem a csokrot(a kezdők vakmerőségével, mert nem biztos, hogy bátorságnak lehetne nevezni), aki jól kiegészítette a maga alapos kritikájával. Ízekre szedve mindegyiket, kevés jót mondva inkább sok javítandót jelzett. Mindkettőnek hálás vagyok a mai napig - nagy dolog az, ha valaki veszi a fáradtságot és vacakol a másik alkotásával!

Meg nem sértődve az utóbbin, nem elszállva az első véleményen, összejött egy kötetnyi versem. Megtalálható a MEK gyűjteményében, ebben a blogban, a Terebbes honlapján... És élik a maguk életüket. Hol itt, hol ott jönnek velem szemben, néha már kicsit másulva is az eredetihez képest. Pedig nem is a vers a fő asztalom! Pedig rövid prózáim java is inkább a prózavers felé kacsint! Csak ebben a káoszban nehéz megtalálni őket. De akinek van türelme és kedve, a F Ruzsinka régi bejegyzéseiben szemezgethet belőlük, vagy a nfde blogban is.

És miközben ezt a bejegyzést írtam, a keresőben mit találtam! Ajánlom: ezt a szeretni lehet oldalt!

)Már aki engem is képes szeretni a rögeszme határát súroló... Jól van, no. Rilke. Mert ősz van, és mert felejteni kell valahogy. Kinek az ital, kinek a fű. Nekem meg ez. Ő.)

R. M. Rilke - HERBSTTAG

Herr: es ist Zeit. Der Sommer war sehr groß.
Leg deinen Schatten auf die Sonnenuhren,
und auf den Fluren laß die Winde los.

Befiehl den letzten Früchten voll zu sein;
gib ihnen noch zwei südlichere Tage,
dränge sie zur Vollendung hin und jage
die letzte Süße in den schweren Wein.

Wer jetzt kein Haus hat, baut sich keines mehr.
Wer jetzt allein ist, wird es lange bleiben,
wird wachen, lesen, lange Briefe schreiben
und wird in den Alleen hin und her
unruhig wandern, wenn die Blätter treiben.

21.9.1902, Paris

Rilke, Isten hozott! És az ősz.

2010-09-10T04:08:00.000-07:00

Rilke legszebb, legkülönösebb versei. Duinói elégiák. Csoda és nem csoda ugyanakkor: a dolgok átjárhatóságát befolyásolja a környezet. Most egy ideig ismét az ő költészete uralkodik fölöttem: engedem, pihenés és eufória! Amitől ösztönösen mindig is óvakodtam - a legelső versének olvasása óta -, hogy megengedjem magamnak, hogy bárki, legyen az akármilyen elismert és értő irodalmár, megmagyarázni próbálja nekem Rilke verseinek jelentését, netán magát a költőt - helyettem. Nem akarom sem érteni, sem megérteni, értelmezni legfőképpen nem - mások olvasatában, csak olvasni akarom, hallani, minden érzékszervemmel megélni akarom minden sorát! Hála a videómegosztóknak, hallhatom eredetiben is, ha az olvasás nem lenne elég. Tegnap arra csodálkoztam rá, hogy egyik versének számos fordítása egymás mellett hogyan befolyásolja az élményt, amit a szavak nyújtanak. Számomra elég ok föleleveníteni a német tudásomat - Rilke versei miatt is.

Szubjektív, szubjektív, csóválja fejét Társam, amint a vállam fölött olvassa a soraimat - mellesleg haragszom érte, ugyanakkor jó is, mert bár őt érdekli. Szubjektív? Századok legszubjektívebb poétájával kapcsolatban legyek tárgyilagos? Pont vele, és pont én?

A magány a bűnöm, írtam valahol, talán egyik prózámban. Rilke a végtelen magányban járt otthonosan, elhozva nekem (is) onnét azt, ami a lehetetlen volt előtte és utána is az. Bűn a magány, ha száz év után is képes szárnyakat adni annak, aki a termését, alkotását olvassa, éli, érzi és azonosulni próbál (képes, talán) vele?

Több szerénységet, szól egy hang bentről, de aztán mégis elhallgat gyorsan. Van, amiről csak így lehet. Érti, akinek van füle hozzá, mondta régen az a Másik. Ezt is érti az, akinek van füle Rilkéhez. Akinek nincs? Nem baj, annyi sok szép más van ezen a Földön.

A Sikoly, irodalmi lapra vonatkozó sorok

2010-09-06T04:20:00.000-07:00

Sikoly 2010/Tavasz

"A legutóbbi jugoszláv háború után kirajzó fiatal délvidéki írók, költők rokonszenves önszerveződését tükrözi a negyedéves lap legújabb, 22. száma. Kiadója a muzslai Sziveri János Művészeti Színpad (védjegyük is Sziveri, a Pannon fateknő és a Foggal, körömmel című versei standard a „fülön”), főszerkesztője Sándor Zoltán. Rokonszenves, hogy a szerkesztők nem a magyar irodalom reprezentatív alkotóinak, hanem a régió, illetve a régióhoz kötődő szerzők (Bence Lajos, Fenyvesi Ottó, Szügyi Zoltán, Szabó Palócz Attila) műveinek biztosítanak elsőbbséget.

A háborúban megroppant a vajdasági magyar irodalom is, az – akkortáj katonakorú – középnemzedék zömmel elhagyta az országot, megszakadt a folytonosság, az utóbb indulók nem folyamatba kapcsolódtak be, hiátust kellett kitölteniük. Ezért is, hogy a hetvenes-nyolcvanas években születettek alkotják e mostani lap törzsét is, mint a szerkesztők mellett (a sikeres induláson túl, bizonyos ismertséggel, elismertséggel rendelkező) Bencsik Orsolya, Verebes Ernő, Nagy Farkas Dudás Erika. Nehéz lenne megjósolni e lapszám alapján, merre formálódik a vajdasági új irodalom – annyi azonban érzékelhető, hogy tágas szellemi térben kívánják meghatározni a helyüket."

Pécsi Györgyi folyóiratszemléje itt

Itt vége a haikunak

2010-09-03T11:52:00.000-07:00

Sok oka van annak, ha a harang nem szól - talán mert nincs is harang? Na, mindegy. Ez az utolsó, ráadásul sántít is. Formailag. Tényleg nem lesz több, vége.

félve vágyott vég

az ölbe bújt késő nyár

kesernyés béke

Szombat reggeli személyes – most haiku

2010-09-01T06:42:00.000-07:00

Véletlenül és utólag tudtam meg, bekerült három versem egy ezer haikut (haiku-szerű rövid verset) egybegyűjtő kötetbe. A többiek hogy ehhez mit szólnak, nem tudom, a saját véleményemet viszont elmondtam a blogomban, ahol a kérdéses verseim is találhatók. És azt is azonnal jeleztem, örülök a rangos gyűjteményben való jelenlétnek. A bejegyzés után szinte azonnal jelentkezett a könyv szerkesztőasszonya, aki akkor már megtalálta a módját a számos szerző közül az egyikkel való kapcsolatteremtésnek. Szerinte nem az ő dolga lett volna értesíteni a szerzőket, és különben is, a kétszáz valahány érintettet előkeríteni…! Szerinte örülni kell a megjelenésnek, és nem bosszankodni, hogy mint a beválogatott haikuk szerzőjét semmibe vett. Kérésére levelét a blogban közöltem. (http://nfdevers.blogspot.com/ – természetesen a reklám szándéka is jelen)

Mert miért éppen haiku? Haiku-e mind, amire rámondjuk? Illik ezt erre művelni? Sáfrány Attila két írása is kimerítően foglalkozik ezzel a versformával, amik többek között a föntebb említett blogcímen (is) megtalálhatók.
--- folytatás itt

Sáfrány Attila: A haiku szellemisége

2010-08-28T11:50:00.000-07:00

Létrejöhet-e haiku Japánon kívül? Meghonosítható-e Európában ez a versforma, úgy, hogy azzal egy japán kultúrán nevelkedett ember is közösséget érezhessen?

Sáfrány Attila egyik tanulmánya a haikuról itt

Haiku, keleti, nyugati?

2010-08-28T11:37:00.000-07:00

Sáfrány Attila: A HAIKU ÉS KELET - a tanulmány szövege itt

Fekete J József: A domesztikált haiku (Kilátó, Magyar Szó)

2010-08-28T11:21:00.000-07:00

Ezer magyar haiku. Válogatta, szerkesztette és az előszót írta Vihar Judit. Illusztrálta Roszen Ruszev. Napkút Kiadó, Budapest, 2010

--- mely kétszáznyolcvanhét klasszikus és kortárs magyar költő ezer versét mutatja be huszonöt témakörbe csoportosítva --- Fekete J József írása itt

Válasz az előző bejegyzésre

2010-08-24T01:34:00.000-07:00

Kedves Nagy Farkas Dudás Erika!
Ha egyáltalán megkapja ezt az e-mailt. Véletlenül akadtam rá itt
http://webcache.googleusercontent.com/search?q=cache:hrSfGwzM7_4J:nfdevers.blogspot.com/2010/08/ezer-magyar-haiku-dr-vihar-judit.html+Judit+Vihar&cd=25&hl=hu&ct=clnk
arra a bejegyzésre, hogyha már kiválasztottam a haikuit az eddig
megjelent legrangosabb haikuval kapcsolatos gyűjteménybe, miért nem
írtam meg. Erre szeretnék most válaszolni, s nagyon örülnék, ha a
weblapon a válaszomat elhelyezné.
1. Gondolom nem szégyen, ha valaki bekerül egy antológiába.
2. A szerző értesítése nem a szerkesztő feladata.
3. Több mint 3 ezer haiku közül válogattam olyanokat, amelyek nekem a
legjobban tetszettek internetes és papír alapú sajtóban, s végül 286
szerző 1000 haikuja került a kötetbe. Akit ismertem, azt megkerestem ez
ügyben, de honnan tudhattam volna mind a 286 szerző e-mail címét?
Végül, őszintén szólva, fordított esetben én örülnék.
További sok szép haikut kívánva gratulálok haikuihoz:
Vihar Judit

Ezer magyar haiku - Dr Vihar Judit szerkesztésében

2010-08-08T12:08:00.000-07:00

Néhány napja kaptam egy üzenetet (nem a szerkesztőtől!), hogy a címben jelzett antológiában szerepel az alábbi három haikum. A szerkesztőnőtől egy e-mailt azért elvártam volna, már ha én lettem volna az ő helyében, én bizonyára méltattam volna a szerzőket legalább egy értesítésre (lehet, csak én nem kaptam?). Örömömre szolgál, amikor ismeretlenek blogjaiban, különböző fórumokon találkozom az innen kiválasztott verseimmel - bár mostanában prózát írok inkább, verset már alig -, de egy antológia mégis csak más. Persze megtisztelő, meg ingyen reklám, stb. (és legalább a nevem sem maradt le)... De még élek, azt hiszem.

Látom a szemed,

és benne ezer piros

tulipánlángot.

A föld behorpadt,

visszaadta tükörként

öreg arcomat.

Hangoló rigó

az akácfacsúcson, én

vagyok az ének.

Álarc nélkül - előszó a versekhez

2010-02-14T03:11:00.000-08:00

Sáfrány Attila

Álarc nélkül

Előszó Nagy Farkas Dudás Erika, Az álarcos belépője című kötetéhez

A szerzői álarcot nem téphetjük le. Ha ez mégis sikerülne, az álarc mögött senkit sem találnánk.

A görög proszóphon kifejezés arcot, álarcot jelent, ezt viselte a színész előadáskor. A rómaiak a personával fordították le a szót latinra, amit mi személy néven magyarra.¹ A szerzői mivoltban az ál-arc és a személy (az én) egy és ugyanaz: a szerzőségben az énség álarc és az álarc énség. A szerzői lét álarcos lét.

Az álarcos belépője című verseskötet egy sajátos esztétikai beállítódás képviselője, egy olyan művészetfölfogásé, ami ma még szokatlanul hat Nyugaton. Az olvasói-értelmezői pozíciót ennek a sajátosságnak a tudatosítása kell, hogy kijelölje.

Formailag a kezükben tartott kötet versei a haikukat és a wakákat idézik föl. Szerzőjük az öt és hét szótagos sorokat ösztönzőleg ható formai korlátként alkalmazza. A formai korlát egyrészt megtanít bennünket takarékosan bánni a szavakkal, másrészt a gondolatokat is mederbe tereli. S így az esztétikum kifejeződését szolgálja. A kötetben olvasható versek csupán formailag haikuk és wakák.

Valami mégis van e versekben, ami eltávolítja azokat a nyugati esztétikától, és a japán felé közelíti. A zen és a sinto, Japán uralkodó vallásainak a szellemében a haikuköltészetet az azonosságszemlélet hatja át. E meditatív látásmódban a szemlélő, a szemlélt és a szemlélet egymásba folynak. Az azonosságszemlélet révén az én, az érzékelés kiindulópontja és a megismerés végpontja nemcsak birtokba veszi a maga módján a világot, hanem a szemlélt (a műalkotásban az ábrázolt) is birtokába veszi az ént (az érzékelői kiindulást és a megismerői végpontot). Ha csupán az előbbi menne végbe, az én világ felé irányuló érzékelői és megismerői birtokbavétele, akkor ez az esztétika alig különbözne a nyugatitól.

Még egy nagyon fontos sajátossága van a japán művészetfelfogásnak. A sinto szellemében az én azonosulása az ábrázolással elkülöníti, és rajtunk keresztül mintegy életre kelti az ábrázoltat,² míg a zen szellemében az ábrázolás azonosulása az énnel az ént közelségbe hozza, és a tárgyon keresztül mintegy „megsemmisíti”, kiüríti azt.³ Ez a kiürülés nem valamiféle halál-élmény, épp ellenkezőleg, az élet közvetlen megélésének a páratlan ajándékával jutalmaz meg. Az én ugyanis szemlélőként (érzékelőként és megismerőként) transzcendentális pozícióra van kárhoztatva, arra van kényszerítve, hogy kívül helyezkedve szemlélje a világot, az életet. Az én ebben a helyzetben eleve meg van fosztva attól, hogy élje az életet. Az én a transzcendentális pozícióban a világ, a létezés örökös száműzöttjének számít. A meditatív látásmódban, az azonosságszemléletben az alany egyesül a tárggyal, s ezzel a száműzött visszatérhet a világba, végre valahára nemcsak érzékelheti és megismerheti, hanem élheti is az életet. Ez a tapasztalat rejlik a kiürültség páratlan élménye mögött. A Létbe tartozás megélése.

Az álarcos belépőjének versei a nyugati esztétikai alapállás jegyében születtek, ám ami a kötetben különlegességként, egzotikumként tűnik ki, az mind az ebbe az irányba történő költői eltájolódással magyarázható. Azzal, hogy sok tekintetben japánosak ezek a versek. Tudattalan, ösztönös odafordulás ez a japán esztétika felé, ezért is neveztem az imént eltájolódásnak.

Hiányzik ebből a költői ars poeticából a japán esztétika központi, megkülönböztető vonása: az azonosulás a szemlélő, a szemlélt és a szemlélet között. A közeledés és az eltávolodás dinamikájára azonban itt is fölfigyelhetünk, bár ez egészen másként nyilatkozik meg a kötet verseiben, mint ahogyan azt a haikutól ideális esetben elvárhatnánk. Ez egy szelídebb, gyengédebb, óvatosabb, mondhatni nőiesebb változat. A haikuban az alany és a tárgy között azonossági kapcsolat jön létre, itt viszont mindössze hasonulás alakul ki közöttük.

Az érzékelői beállítódású nyugati irodalomban a költői hasonlítás közkedvelt eszköze a metafora. Az álarcos belépőjében általában más költői eszközök fejezik ki a hasonlóságot, és legtöbbször a hasonlítás is legtöbbször más szerepkört tölt be. Sok tekintetben közelebb van ez a szerepkör a japán esztétikához, mint a nyugatihoz. A metaforánál a hasonlóság statikus tényező, amely mintegy híd-elemként kapcsolódik a két eltérő dolog közé, hogy összekapcsolja azokat a hasonlóságra fölfigyelő ember szemében. Itt viszont a hasonulás alatt egy dinamikus és dialektikus folyamatot értendő. A két eltérő dolog elkezd közeledni egymáshoz, áthatja egymást, az egyik behatol a másikba, s magához hasonlóvá formálja azt.

A metaforában a szemlélő belelátja vagy meglátja a hasonlóságot, itt viszont megalkotja, létrehozza azt. A hasonlítás a nyugati esztétikában a kifejezést szolgálja, a japán esztétikában viszont a kifejezés szolgálja a hasonlóságot. Az álarcos belépőjének a hasonlósághoz való viszonya valahol félúton van a két módszer között: mindkettőhöz közel áll, de igazából egyikhez sem tartozik.

A kép és az emlékkép a központi témája a verseknek. Meditatív, vallomásos lírának tekinthetnénk, ha figyelmen kívül hagynánk a téma kifejtés sajátosságát. A képek és az emlékképek ugyanis általában az énbe ivódottan jelenülnek meg, vagy ha a táj szemléléséről van szó, akkor az ént, a szemlélőt is közvetítve láttatják magukat. Ez a különlegesség ismét a versek japános vonását emeli ki.

A költő szókezelését, szavakkal való bánásmódját is a hasonulás határozza meg. A szavak, a mondatok mindig túlmutatnak a jelölő-jelölt szokványos nyelvi szabályrendszerén, nemcsak azt fejezik ki, amit megneveznek, hanem egyúttal azt is, amit a bensőben az alany számára megjelenítenek: értelmükön túl a hangulatot is kimondják. A szavakkal kifejezhetetlen benső megélést általában nem a metaforák közvetítik, hanem a szavak és a mondatok egymáshoz fűzésének, művészi elrendezésének csillogó, elbűvölő kaleidoszkópja: a szóvarázs. Az elrendezésnek az egyedülálló tudománya, amiben a nők mindig is lekörözték a férfiakat.

A hasonulás a legfőbb vonása ennek a költészetnek. Ez teszi azt japánossá. Lin Yutang írja: „A kínai szellemiség valójában sok szempontból rokon a női szellemiséggel. Voltaképpen a nőiség az egyetlen szó, amellyel a kínai szellemiség több jellemzőjét is összefoglalhatjuk. A női intelligencia és a női logika tulajdonságai éppen megegyeznek a kínai szellemiség tulajdonságaival.”⁴ Ezt a kínai szerző akár a japán szellemiségről is elmondhatta volna, habár a japán lélek valamivel több férfias, animusi vonást és tulajdonságot tartalmaz. Ekvivalens, oda-vissza érvényes hasonlóságot mond ki ez a megállapítás a kínai-japán és a női szellemiség között. A japán művészi megnyilatkozások nőies vonásokat tükröznek, de ez megfordítva is igaz: a nőies művészeti megnyilatkozások japánosak sok tekintetben.

A kötet japánossága abból adódik, hogy szerzőjük tudatosan vállalta nőségét. Tipikusan nő témákat versel meg ez a költészet: szerelem, otthon a világban, otthon az emberek közt, öregedés, szexualitás, remény, vágyakozás, emlékezés és sorolhatnánk. Az elnevezések, a fogalmak alapján ezek akár férfias témák is lehetnének, csakhogy a módszer, az azokat tükröző látásmód egy pillanatig sem hagy kétséget afelől, hogy egy nő szólal meg a szerzői énben. De nemcsak a látásmód nőies, hanem a költészet kifejezésmódja is.

A művészet férfiak által uralt világában nagyon könnyen félresiklik az efféle elhatározás, ha egyáltalán megszületik.⁵ Az esetek túlnyomó többségében a három tényező közül az egyik hiányzik: vagy a témák férfiasak, vagy a látásmód és az értelmezés férfias, vagy a kifejezésmód. Az álarcos belépőjében mindhárom nőies. Ennek a verseskötetnek a szerzői énje minden tekintetben nő. Nem bújik egy férfi álarca mögé.

Ezen felül azonban mást nem tudunk róla. A szerzői álarcot nem téphetjük le. Miként a szerző vallja önmagáról, vagy valaki másról?

Erőm egyszer összegyűlt,

Letéptem a maszkod:

hitem végleg megrendült,

nem volt mögötte arcod.